Lassan két hónapja teszi minden napunkat szebbé, aktívabbá és izgalmasabbá. Lujza egy hete töltötte a 3 hónapját, a nem rég még csendes és gyámoltalan baba-kutyusból mostanra igazi energiabomba lett. Állandó fel-alá rohangálás, hatalmas, végeláthatatlan játék, nyalogatás, horkolás, kaki-pisi takarítás és felbecsülhetetlen mennyiségű szeretet - ilyen Lujzával az élet.



1. Az első hét

Lujzit hét hetes korában hoztuk haza, idén április 4.-én. Hatalmas szemecskéit még ritkán tartotta ekkor nyitva hosszabb időre, mert bár rendkívül kíváncsi volt már akkor is, mégis miután futott két kört a szobában máris a pokrócára rogyott és hangos horkolások közepette elaludt. Imádni való kis fehér gombócként szuszogott az ölünkben, állandóan kereste a társaságunkat és igyekezett minél közelebb elhelyezkedni hozzánk - ahogy ezt a mai napig is teszi. Nélküle tényleg nem lehet megtenni egy lépést sem, - ugyanis fúrás, kalapácsolás, kiabálás nem kelti fel, DE ha valamelyikünk feláll, ő abban a pillanatban felkapja a fejét és imbolygó léptekkel azonnal a nyomunkba szegődik.

Az első egy hét olyan volt, mint a legtöbb friss szülőé: minden lépését feszült figyelemmel követtük, aggodalommal konstatáltuk, hogy nem eszik elég jól, így hát a tálkája felett szurkoltunk neki, hogy "még, még Lujzi, egyél még egy kicsit!", a galérián berendezett hálószobánkból leköltöztünk hozzá a nappaliba, a kanapéra, és minden este legalább négyszer keltünk arra, hogy sírva keres minket. Mondanom sem kell, hogy hullafáradtan, saját árnyékainkként, de a legnagyobb boldogságban éltünk abban a hétben.

Az új otthonát hamar megszokta, a játékait is élvezettel piszkálta, de apró termetének köszönhetően a legtöbbel még nem igazán tudott mit kezdeni. Kapott egy rövid kötelet, aminek a két végén csomók vannak, ez volt akkor a legkedvesebb játéka, mert ez kellően könnyű volt ahhoz, hogy felemelje és hozza-vigye, viszont a mostanra szintén nagy kedvencévé vált gumiból készült fa bottal még nem igazán tudott mit kezdeni. Rágcsálni már akkor is szerette, - nagyon jól tudja vele masszírozni az ínyét, ami így a fogzás időszakában nagyon áldásos a számára - de rendeltetésszerűen még nem tudott vele bánni. A labdájával is barátkozott már ekkora, ahogy most is, úgy akkor is imádta kergetni, de mivel még nem volt elég erős és nagy az állkapcsa, így a labdával is meggyűlt a baja, amikor hozzánk szerette volna hozni.



Hamar belekezdett viszont a rosszalkodásba is. Elsőként az imádott és nagyon féltett könyveimet szemelte ki magának, amelyeket elővigyázatlanul túl alacsonyan helyeztem el. Élvezettel kezdte falni őket - itt nyert számomra értelmet a mondás, hogy a kutya olyan, mint a gazdája. 😄

Az első hétben úgy tűnt, hogy soha nem lesz szobatiszta. Egyre elkeseredettebben olvasgattuk a kölyök-kutyás cikkeket, ahol sok gazdi arról számolt be, hogy a mopszok nehezen tanulnak, így volt, akinek egy évébe telt, mire szobatisztaságra tudta nevelni kedvencét. Mi ennek ellenére rendületlenül mutogattuk neki a pelenkáját, dicsértük és szidtuk, és persze takarítottunk. A második hétre azonban csodával határos módon, Lujza megtanulta, hogy hova szabad, és hova nem szabad a dolgát végeznie. Néhány alkalomtól eltekintve, kizárólag a pelusát vette igénybe, a legnagyobb örömünkre. Elmondhatatlanul büszkék voltunk rá, hogy ilyen okos kutyusunk van.

2. A második hét

Lujzi szinte egyik pillanatról a másikra felvette a ritmusunkat. Aludni ment, amikor mi is lefeküdtünk, éjszaka pedig nesztelenül intézte ügyes-bajos dolgait, igazán csak akkor kelt fel, amikor mi is. Olyankor persze kitörő örömmel, szinte extázisban fogadott minket. Ezt a remek szokását egyébként azóta is megtartotta, minden reggel úgy örül nekünk, mintha évek óta nem találkoztunk volna, szeretettel ugrik az ölünkbe és azt sem tudja, hogy hol nyalogasson minket.

Az étkezési szokásai még mindig aggasztottak minket. Sok böngészésnek hála, és az állatorvosunk tanácsát megfogadva azonban mára sikerült ezt is normalizálni. Mindennap ugyanabban az időpontban kap enni - ehhez ébresztőórát állítottunk, ami minden etetéskor jelez nekünk - majd miután megkapja, negyed óra elteltével elvesszük előle. Az elején nagyon spártainak éreztem a módszert, és féltem, hogy éhen fog veszni, de pár nap elteltével azt vettük észre, hogy minden etetéskor jóízűen eszik, majd a negyed óra letelte előtt, saját maga hagyja ott a tálkáját.



A nálunk töltött második hetén, nyolc hetes korában elérkezett az idő, hogy megkapja az ebben a korban aktuális oltását. Három nappal azelőtt, hogy az oltásra kellett volna, hogy vigyük, Lujza köhögni kezdett, az orra kiszáradt és belázasodott. Iszonyatos pánik töltött el minket, Húsvét előtti szombaton, hajnalban hívtuk az állatorvosi ügyeletet, ahol azonban azt mondták, hogy nem szükséges bevinni, ezek nem sürgősségi tünetek, nyugodjunk meg, figyeljük a kutyust, esetleg ha romlik az állapota, akkor vigyük be a kórházba. Persze mondanom sem kell, hogy cseppet sem nyugodtunk meg, másnap, amint lehetett felkerestük az állatorvost, - akihez azóta is járunk - és Húsvét vasárnap rohantunk hozzá Érdre. Ott persze kiderült, hogy ezúttal jól jött, hogy ilyen aggódósak vagyunk, ugyanis Lujzának súlyos torokgyulladása volt, amit valószínűleg még a tenyésztőnél kapott el, addigra pedig idülté vált. (Ha kikezeletlenül marad, ebből tüdőgyulladás alakulhatott volna ki!) Szurit és gyógyszereket kapott, amelyeknek köszönhetően másfél hét alatt teljesen meggyógyult. Így azonban az oltást csak később kaphatta meg, mivel azt csak egészséges kutyának adhatják be.

Időközben pedig a családomat elárasztottam a róla készült fotókkal, amelyeknek köszönhetően mindenki teljesen beleszeretett. Az anyukám volt az első, aki meglátogatott minket. Lujza kitörő örömmel fogadta őt is, a fajtájára jellemző módon hamar összebarátkoztak és azóta is imádják egymást. Így volt ez mindenkivel - a családunk minden tagja rajong érte: a gyerekektől a felnőttekig, Lujza pedig cserébe mindenkit szeretettel halmoz el. Még a családi kutyusokkal is gyorsan összemelegedtek, hiába ötször akkora mind, mint Lujzi. Rendkívül jó, pajkos természetének köszönhetően mindenkit azonnal levesz a lábáról, és a legrosszabb napokat is bearanyozza.

3. Az első hónap elteltével

Szépen összeszoktunk, Lujzi egyre több mindent tanult meg és szépen cseperedik. A súlyát megduplázta és szemmel láthatóan sokat nőtt. A napközbeni alvás ideje csökkent, de még mindig sokat hortyog mellettünk. A játék időt azonban növelni kellett, mindig kapható egy kis futározásra, labdázásra, vagy kötélhúzásra.

Korábban mindent igyekeztünk úgy megoldani, hogy egyikünk mindig vele legyen, sose hagyjuk teljesen magára, de most már szoktatjuk ahhoz is, hogy 1-1 órára mindketten elmegyünk itthonról. Ilyenkor keservesen nyüszít egy darabig, de mikor hazajövünk mindig ugyanolyan kitörő örömmel és szeretettel fogad minket. Persze néha megbüntet minket, például szétrágta a kanapé lábát, és a tüneményes kis odújára is rágott egy "hátsó kijáratot"...



Most már sétálni is lemegyünk a közeli parkba. Lujza egy igazi felfedező! Imád mindent megszagolni, össze-vissza szaladgálni és a Bazilika előtti galambokat kergetni. Hihetetlen mennyi energiája van. Azt olvastuk, hogy az első séták legyenek rövidek, maximum tizenöt percesek. Lujzának azonban ez messze nem elegendő idő, így már a harmadik sétánk is háromnegyed órás volt. Útközben minden járókelővel barátkozni szeretne, akik persze abszolút kaphatók egy kis haverkodásra. (Tényleg mindenki teljesen odáig van tőle.)


A Lujzival közös kalandjaink még messze nem értek véget, így hamarosan újabb szösszenet érkezik a témában. Az első róla szóló bejegyzés végére azt hiszem csak annyit tudok írni, amit mindennap el is mondunk: Életünk legjobb döntése volt, hogy hazahoztuk, és mindennap hálásak vagyunk érte. 💗